Bodolóczki Linda festészete olyan komplex rendszert hoz létre, amelyben geometria és gesztus, racionalitás és érzelem, valamint a pop-art öröksége és az absztrakció hagyománya egyaránt jelen van. Munkái nem pusztán reflektálnak ezekre a tendenciákra, hanem újraszervezik őket: a kép nyitott struktúraként működik, amely csak a néző aktív részvételével teljesedik ki. Ebben rejlik festészetének valódi kortárs ereje.
A szín Bodolóczki festészetében autonóm szervezőerő. A komplementer színpárok, az intenzív, olykor neonba hajló paletta erős vizuális energiát hoz létre. Ez az intenzitás a pop-art stratégiáival rokon, de nem kritikai attitűdként jelenik meg, hanem a festői kifejezés eszközeként. Palettája korszakai alatt változatlan maradt, lényegében minden szín a barátja, a gyakran komplementer vagy közel komplementer párokra épülő paletta intenzív optikai feszültséget hoz létre, amely folyamatos mozgásban tartja a néző tekintetét.
A geometrikus struktúrák és az expresszív felületek együttes jelenléte Bodolóczki festészetének egyik központi szervezőelve. A két minőség nem hierarchikus viszonyban áll, hanem kölcsönösen erősíti egymást. A szigorúan szerkesztett formák keretet adnak az érzelmi kitöréseknek, miközben a gesztusok folyamatosan megkérdőjelezik ezt a rendet. Ez a dialektika a nézői percepció szintjén is működésbe lép: a kép nem statikus objektum, hanem aktív értelmezési mező.
Az új festői koncepció Bodolóczki munkásságában rendre egy új szabályrendszer felállításával jön létre: minden sorozat egyfajta új „játéktér”, amelynek kereteit a művész tudatosan határozza meg. A legfrissebb munkák esetében ezt a rendszert a kör mint alapforma vezeti be, amely a teljesség, a zártság és a folytonosság képzetét hordozza. Ez a stabil, önmagába visszatérő forma azonban nem marad érintetlen: a kompozíciókban megjelenő éles, szilánkszerű elemek és a kört átszelő, irányított vonalak azonnal megbontják ezt az egységet. A teljesség és a fragmentáció között így rendkívül erős feszültség jön létre, amely nemcsak formailag, hanem érzékileg is meghatározza a képek működését. A kör integritása és a rajta áthatoló, azt „felsértő” struktúrák közötti ellentét egy olyan dinamikus viszonyrendszert hoz létre, amelyben a rend és annak felbomlása egyszerre van jelen. Ez a gesztus egyszerre utal a teljesség ideájának kritikájára és a festészet alapvető problémájára: a forma mindig viszonyok hálójában létezik.
Robbanékony erejű csorgásokat, fröcsköléseket, a kalligrafikusan húzott ecsetvonásokat monokróm négyszögek, fekete-fehér minták szigorú karaktere kíséri a vásznakon. A felületeket néhol pöttyözés, máshol csíkozás, megint máshol négyzetek vagy színátmenetek töltik ki. Megjelennek rajtuk továbbá olyan jelek, mint az × és a korong. Ez a típusú absztrakció felidézi az Európai Iskola nonfiguratív törekvéseit, amelyeknél szintén összekapcsolódott az organikus és a geometrikus… Az egy-egy képen belüli szomszédos kompozíciók egymásra felelnek, bizonyos motívumok áthajolnak, mint a sorátlépések a versben. A komponálás fragmentáltsága új és új konstellációk létrehozására ösztönzi a szemlélőt is. A különféle gesztusok, léptékváltások, a síkszerű és térbeli hatások szimultán alkalmazása mozgalmasságot kölcsönöz a festményeknek. A kiállításon szereplő művek többcsatornás videók képzetét keltik, amelyeken egyszerre többféle látvány zajlik. Arról tanúskodnak, hogy a látvány nem statikus, hanem esemény.
Ami a Balaton-képek után történt… betűjellel és számmal jelölt képek szemléltetik. „Idén ősszel történt egy váltás. Elhagytam a tájképi formátumot, és arra a két dologra összpontosítottam, ami a tájképeken is a legjobban érdekelt: a gesztusra és a geometriára. Az egyik intuitív, a másik kiszámítható. A festékfröccsenések persze valamennyire irányíthatóak, de alapvetően véletlen foltot hagynak, a geometria pontos, kiszerkesztett, megkérdőjelezhetetlen. A kétféle módszer teljesen ellentétes. Számomra ez a két festésmód rímel a freudi énképre, a gesztus az ösztönén, ami szenvedélyes, a vágyak vezérlik, és azonnal akar mindent, a geometria a felettes én, ami a szabályokat követi.” Ezek a képek már kevesebb színnel és redukált formakészlettel készülnek, és elhagynak minden felismerhető valóságelemet. A képtérben marad a japán mangát idéző tágas, többirányú térbeliség, a száguldó geometrikus alakzatok, azok ismétlődése, amit felülír a matéria tapinthatóságával berobbanó festékfolt, vitába szállva a szigorú megformáltsággal, miközben mindezekkel együtt belekerül a festményekbe az idő és a sebesség dimenziója.
A képeken feltáruló dimenziók legtöbbször horizontvonal nélküli, végtelen virtuális terekként hatnak, ahol az egymással ütköző festői minőségek; a csorgatott, gesztusszerű és a szerkesztett kontúros felületek, valamint a színkontrasztok feszültséget, konfliktust generálnak, sarkaiból billentik ki a harmonikus tájat. A festmények immár nem absztrahált tájként, hanem sokkal inkább a szubjektum, az egyén érzelmeinek színpadaként értelmeződnek. A festmények elszakadnak a látványvilágtól; a félbehagyott architektúrák, az egymásba csúsztatott rétegek, a befejezetlen motívumok, felvázolt ötletek gyűjteményeként már nem kapcsolhatók közvetlen vizuális tapasztalatokhoz. Inkább hangulatok, ritmus, zeneiség és indulat képpé formált megnyilvánulásai, melyek primer módon hatnak a befogadóra.
Művészetében letisztult, szinte kubista felületeit, kirobbanó színeit keveri az absztrakt expresszionizmus egy válfajával. Bodolóczki stílusát nehéz meghatározni, hiszen teljesen ellentétes módszereket ütköztet a képein belül és egymás közt is. Az viszont általánosságban elmondható róla, hogy stilizált, absztrahált tájképeket alkot. Több különböző technikát alkalmaz, geometrikusan megszerkesztett felületeket használ együtt véletlenszerű, kiszámíthatatlan gesztus elemekkel, és a hard edge határozott formáival.